Leszámítva a testvéri, barátságos… pankrátorokat megszégyenítő... mérkőzéseket még soha nem voltam igazi bunyó részese. Gondolom, a legtöbben így vagyunk ezzel. Talán emiatt is várom/várjuk olyan lelkesen azt a pillanatot, amikor a történetünkben tettlegességig fajulnak a dolgok.
De a várva várt rész egy kis frusztrációval is jár, hiszen a küzdő jelenetek a legnehezebb interakciók közé tartoznak, melyek karakterek között történhetnek.

Tehát hogyan írjunk meggyőző harci jelenetet valós tapasztalat nélkül?

Mindenekelőtt jó, ha tudod, hogy "kikkel" dolgozol.
A legfontosabb, hogy a szereplők maradjanak önmaguk, őrizzék meg a személyiségük a cselekedeteik, a mozdulataik által, ugyanúgy, mint amikor beszélnek. Tehát ismerd meg őket, a képességeik, készségeik, és ahhoz mérten harcoljanak.
Gondolkozz el pár kérdésen a karaktereidet illetően:
Részesültek-e bármiféle kiképzésben? Rendelkeznek tapasztalattal?
Ha tapasztalatlanok harc terén, akkor mik az érzéseik?
Mindenki másképp viselkedik stresszhelyzet esetén, mindenki másképp reagál arra, ha a veszély fenyegeti. A bunyóba keveredett karaktereid szemszögéből kell felmérned ezt. Tehát mik a reakcióik, ha harcra kerül a sor? Lefagynak? Elfutnak? Felveszik a kesztyűt és jöhet a klasszikus, feldühödött csihi-puhi?
Vedd figyelembe a nemi különbségeket is! Egy nő lehet erős, tapasztalt harcos, de egy megtermett, erős férfi mégis előnyben van. (Hacsak nem Fekete Özvegy az a nő...)

Azt se feledd, hogy nem csak a karakter személyisége befolyásolja a viselkedését, hanem a szituáció is. Egy gyáva ember védekezési mechanizmusa valószínűleg a futás, de rögvest másképp reagál, ha egy szerettét kell megvédenie. De vajon ugyanúgy kiállna a harc mezejére, ha nem a gyerekét, hanem egy ismeretlent kellene megvédenie?
Éreztesd az olvasóval, hogy mi forog kockán! Mik lehetnek küzdelem következményei? Esetleg halál vagy maximum beverik az orrát?


Túlkapás avagy Ne írd túl!
Nem kell minden pillanatát leírni a harcnak, nem kell a pontos mozdulatokat bemutatni, mert azzal csak untatod az olvasót, és megölheted a feszültséget. Lehet, hogy filmkockáról filmkockára látod a harcot a fejedben, de ne kényszerítsd rá az olvasókat, hogy ugyanezt lássák az apró részletekbe fulladó leírásokkal. Elég, ha betekintést engedsz az akcióba. Hagyd, hogy maguk koreografálják meg a jelenetet.

De ha nem írunk részletesen, hogyan tegyük valódivá a verekedést?

Tempózz
Ahogy írtam, a harci jelenet ne kapjon túl sok fizikai leírást, és főleg ne technikait. A legtöbb olvasónak fogalma sincs az ilyen-olyan jiu-jitsu fogásokról, így az ilyesmi semmit se fog mondani, csak felesleges töltelék.

Természetesen elejthetsz némi szakzsargont, de ne ragadtasd el magad! Írj realisztikusan, de hétköznapi nyelven.
A küzdelem alig kontrollált káosz, tehát legyen gyors, kaotikus, és dühös. Az írás tempójának meg kell egyeznie a harcéval. Fokozva a tempót tudod érzékeltetni a konfliktus hirtelenségét és sebességét. A rövid egyszerű mondatok feszültséget keltenek, izgalomban tartanak, és élénkké teszik az akciót, tehát intenzív ütemet adnak az eseményeknek. Ellenben a hosszabb, részletgazdagok lelassítják, és lapossá tehetik azt. Játssz ezek adagolásával, hogy pontosan be tudd lőni, milyen ütemet szeretnél adni a harci jelentednek.
Ha tartani akarod magad a sebességhez, akkor gondosan ügyelj a szóhasználatra is. Használj igéket, ne határozószókat. Utóbbiak lassítanak, míg az igék erejét fokozhatod a gondosan kiválasztott szinonimákkal.


Ez agresszív véleménycsere és nem a Shakespeare összes

Harc közben nincs párbeszéd. Az embereknek se ideje, se ereje. Persze becsúszhat néhány keresetlen szó, de nincs traccsparti.
A belső monológokkal is óvatosan bánj. Egy "kezdő" harcos nem valószínű, hogy elmélkedni fog, főleg nem lesz tele koherens gondolatokkal a feje. Talán még azon se fog agyalni, hogy pánikol. Minden bizonnyal csak az ösztönök fognak szerepet játszani.
Azért a dialógusok se tabuk. A párbeszédek növelhetik a konfliktust, de legyenek lényegre törők.

Hass az érzékekre
A fentiekben említettem, hogy a leírás, a párbeszédek, maguk a gondolatok nem igazán játszanak azonnali szerepet harc közben.
Az ösztönök, az érzékek viszont működnek. Írd körül a fizikai cselekményt az ízek (a vér fémes íze), a hangok (csengés a fülben), szagok (puskaporos levegő), érzések(vágás által érzett fájdalom) által. Tárj az olvasók elé olyan képeket, amelyek a zsigereikre hatnak, ébressz fel bennük érzékszervi emlékeket!
Ki ne harapott volna már a nyelvére, mi által megízlelhette a vér ízét? Ki ne hallotta volna már ruha szakadását? Ha fel tudod idézni ezeket az emlékeket, hitelessé tudod tenni az eseményeket. Az olvasók könnyebben meg tudják érteni, és el tudják képzelni hogy mik történhetnek egy harc során  anélkül, hogy valóban részt vettünk volna bunyóban.

Helyet
Nem csak kezek, lábak,  és érzékek vannak, használd fel a verekedés helyszínét is. Például egy hagyományos, kocsmai bunyóban székek repülhetnek, üvegek törhetnek, biliárd dákók hasadhatnak.
Nem csak a környezetre, a küzdelemben résztvevőkre lehet fókuszálni, hanem azokra is, akik körülveszik őket. Hogyan reagálnak az emberek? Felveszik kamerára? Közbeavatkoznak? Közönyösek? Rendőrt hívnak? Ezekkel az apró információkkal színesítheted a jelenetet.

Akkor is fájnia kell, ha vége
A harc csúnya biznisz, ami mindig következményekkel jár. Tehát tartsd fejben, hogy a harc fizikailag és szellemileg is kimerítő.
A sérült, fáradt karakter, nem lehet tökéletes állapotban a következő jelenetben (hacsak nem valami szuperhős). Ha behúzol egyet az nem csak a fogadónak fog fájni, de a kezed is megsérül. Akit arcon vágnak annak is következményei lesznek. (Nehéz rágás vagy egyáltalán nem tud enni.) Nem csak fizikailag,

 
de lelkileg is hatással kell lennie az eseményeknek a szereplőre. Ha ezek nem teljesülnek, és az embered úgy folytatja életét, mintha mi sem történt volna, akkor valamit elszúrtál.
Ehhez kapcsolódik az az eset, ha nem akarsz erőszakos jelenetet írni. Ennek megtörtént úgy is bemutathatod, ha csak a végeredményt tárod az olvasó elé.

Mitől félnek általában az írók? A kritikáktól? A kudarctól? Netalán a sikertől? És mi a helyzet a szégyennel?

Előfordulhat – saját tapasztalat, amire ki fogok térni –, hogy az író az őt érő ítéletektől fél, attól, amit majd az emberek gondolnak róla, miután elolvasták a regényét.

Rajtakaptad már magad azon, hogy ellenőrzéskor kivágtál egyes elemeket, de nem azért, mert nem volt ezekre szükséged, hanem azért, mert nem akartad, hogy erről ítéljék meg nem a könyved, hanem téged, a gondolataid?


Tegyük fel (valószínűleg így is van): Egy végtelenül kedves, csöndes fiúnak/lánynak ismernek, ennek fényében egy szívhez szóló, habcsókokkal telezsúfolt könyvet várnak? Könnyen meglehet. És mi az igazság? Miről írsz? Rituális gyilkosságokról, szexről, drogosok és alkoholisták kicsit sem szép világáról? Megértem, hogy aggódsz a történeted fogadtatása miatt, de nem támogatom.

Az öncenzúrázást eltörölni
Szóval sötét dolgokról, sikamlós sztorikról, tabu témákról írunk, de amint elkészültünk (vagy még a munka folyamatakor) cenzúrázzuk magunkat. A kisangyal a vállunkon, de inkább a szégyenérzetünk nem adja meg nekünk az engedélyt arra, hogy ilyesmiről értekezzünk. Pedig igenis megengedhetjük maguknak!

Miért ne írhatnánk arról, ami az embereket érdekli? Miért ne borzongathatnánk meg másokat? Miért félünk megadni azt, amit keresnek?

Hogyan kezeld és győzd le a félelmeid?

Kérdezd meg...
miért aggódsz annyit? Miért érdekel annyira mások véleménye?
Miután feltártad a kérdéseidre a válaszokat, és alaposan elgondolkoztál rajtuk, talán elveszti a félelem a mivoltát, és már közel sem lesz annyira ijesztő a munkánk megosztása másokkal.

Nem félek a farkastól
Író vagy, légy őszinte, beszélj arról, amiről más inkább hallgat. Íróként még fontosabb, hogy átlépd a gátlásaid. A kényelmetlen témákat is kezeld ugyanúgy, mint bármi mást.
Lehet, hogy egyesek kifogásolni fogják a leírtakat, de annyi más dologért kritizáljuk egymást, miért pont emiatt aggódnánk?

Különcök, de megértők
Beszélgess a témáidról másokkal, olyan elmékkel, akik megértik az érdeklődésed, akik nem néznek rád furcsán azért, mert a keresési előzményeidben nem éppen a leghétköznapibb keresőszavak szerepelnek.
Az, hogy ilyen-olyan információk, a kutatás a te érdeked, az írásé.

Fogadd el az általad választott témát/témákat, légy őszinte önmagadhoz
Az élet részét képzi a szex, erőszak, halál, stb. Nem csak arról lehet, arról szabad írni, ami könnyű és szép. Fogadd el, hogy téged más dolgok megvitatása is érdekel, vállald fel, mutasd meg a világot más szemmel.

A könyv nem te vagy
Tudd, hogy az emberek nem téged bírálnak, hanem a könyved! Rendben, ez csak részben igaz. Ahogy az olvasóval, úgy veled is megtörténik, hogy nem értesz egyet az összes szereplőddel, a cselekedeteikkel (ördögiek, hisztisek, ördögien hisztisek, etc.), de végső soron valamennyien tőled származnak. És az emberek véleményt fognak formálni arról, aki megálmodta ezeket a szereplőket és eseményeket.

Ennek ellenére is vonatkoztass el magad a sztoritól, írj sokat! Hidd el, ahogy gyarapodnak a történetek, az olvasók nem fogják azt hinni, hogy a való életben te olyasmiket csinálsz, mint a sarkon repkedő, éjszakai pillangó, a megvadult gyilkos, vagy a szétfolyt drogos. (Mindig szélsőségekkel vagdalkozok...) Ezek csak sztorik, a szereplők váltakoznak minden egyes könyv után. A szereplőkben talán felismerhetik egyes karakterjegyeid, de a könyv nem határoz meg téged.

Hogy még mindig aggódsz?! Akkor...

Rejtőzz el!

Használj álnevet

Ha nem szeretnéd, hogy mások, főleg ismerősök megtudják, hogy te írtál xy témáról, akkor védd meg a személyazonosságod az álnév által.

Tégy úgy, mintha csak a fiókodnak írnál
Írj bátran, körmölj le mindent, ami kikívánkozik, mintha ez csak neked és a fióknak szólna. Miután elkészültél és átolvastad a történetet, talán meglátod, hogy valójában nincs is semmi szégyellnivaló az egészben.


Apró szösszenet rólam, arról, hogy miért nem kellett volna félnem:

Odahaza a vicces, nagyszájú, vidámként, a suliban a szelíd, segítőkész, szürke eminenciásnak ismertek. Ez a kép élt rólam bennük, és ehhez is tartottam magam. Szóval miféle sztorit várhattak tőlem? Minden bizonnyal ártatlan családokat kizsigerelős krimit (rendben, hülyéskedés legalább van)! … Valljuk be, nem erre számítana a közönség, ezért sokáig titkoltam, hogy mit csinálok, miről írok. Aztán kiadattam a regényt, és már nem igazán ment a titkolózás. Nehézkesen, de otthon előrukkoltam a hírrel, de nem igazán lepődtek meg, sőt, elolvasták a könyvem. Viszont, amikor a alsós tagozatos osztályfőnökömet se kerülhettem el a bejelentéssel, még nehezebbre esett bevallanom sztori témáját. Legszívesebben magát, a regény létezését cenzúráztam volna. Szégyelltem magam, mert ő biztosan nem ezt várná el tőlem. Erre mit ad ég? Lelkes krimi rajongó!
Biztos, hogy író énünkkel meglepetéseket okozhatunk ismerőseinknek, de ugyanúgy ők is megtehetik ezt velünk olvasókként.

Ne végezz az írói éneddel, fejezd be a pironkodós öncenzúrát!

Légy őszinte, és hagyd, hogy az emberek a maguk módján reagáljanak, mert érhetnek kellemes meglepetések.

Valentin napi Publio meglepetés! Könyvek 50% kedvezménnyel! 

Ha valaki romantikus, szerelmes, sírós-nevetős, a vörös árnyalataiban pompázó, szíves, szívtelen… véres… új krimire vágyik erre a szép estére, ajánlom A Zöldfülűt. :)

http://publioboox.com/hu_HU/hopeless-cases 

Még a legjobbakkal, a legkreatívabbakkal is előfordulhat, hogy nincsenek jó passzban, a képzeletükből kifogy az üzemanyag, ami azt vonja maga után, hogy az írás kínkeservessé válik. Hiába próbálunk koncentrálni, hiába szuggeráljuk a szereplőket, hogy mozduljanak meg, csináljanak végre valamit, elevenedjen már meg az egész! De… semmi.

Veled is előfordult már, hogy egy végtelenül egyszerű jelenetről kellett volna írnod, mégse sikerült megjeleníteni a helyet, nem tudtad elkapni az atmoszférát, a háttérszereplők pedig kísértetiesen arctalan figurák voltak?

Természetesen nem kell a legutolsó háttértáncost is emlékezetessé tenni, de valamilyen szinten mégis élővé kell tenni őket.

Mit tehetünk, ha nem vagyunk alkotói hangulatban, hogy merítsünk ihletet?

Szerintem néha a vizuális a legjobb inspiráció. Tehát a válasz a képekben rejlik, valamennyi képben, melyekhez pár másodperc alatt hozzáférhetsz a neten.

De hogyan használjuk fel ezeket a képeket, hogy élénkebbé tehessük a szöveget?

Hagyd, hogy a képek ösztönözzenek! Figyeld meg őket, elemezd, és csatlakoztass hozzájuk gondolatokat, szavakat.

A képek elemzésével még jobban el lehet sajátítani az írás tudományát. Az alapos vizsgálat, a képek értelmezése segít ötletekhez jutni, gondolatokat szervezni, és hatékonyan kommunikálni.

Példák, mire jó figyelni:

Alapvetően: Mit látsz? Mit érzel? Mit hallasz?

– A képen szereplő karakterek elemzése.
– A színek. Hogyan közvetítik a hangulatot?
– Az előtér és a háttér részletei.
– Milyen az idő?
– Milyen mintákat látsz?
– Miféle textúrák szerepelnek a képen? Milyen a tapintásuk?
– Egyszerűen csak jelöld ki azokat a részeket, amelyek megragadják a figyelmed, amelyekre szükséged van (arckifejezések, tárgyak, napszak, az időjárás, színek, stb).

– Amire jó, ha ügyelsz, hogy ne magát a képet írd le, csak ragadj ki részleteket!
– Nem mindegy, hogy ki készítette a képet. Megfontoltan válaszd ki az ihlet adót. A túl jól sikerült képek túl stilizáltak, üresek, nem valóságosak. (Ilyen gyönyörű, de természetellenesen beállított fotók vannak például a Pinteresten.)

Használj amatőr, igazi fotókat. Ezeknek igazi történetük van, valós környezetben készültek, és olyan dolgokat tartalmaznak, olyan részleteket, amilyeneket keresünk. (Pl. Nem agyonretusált pincéreket a sarki kávézóban, hanem valódiakat valódi arcukkal.)

– Ne keresd az igazit!
Könnyedén beleeshetünk abba a csapdába, hogy túl sok időt töltünk a tökéletes kép keresésével. Mint írtam már, ne a képet jelenítsd meg a papíron, hanem egyes részleteket, melyekre szükséged van. Emelj ki! Sok képből, sok apró részletből kerekíthetünk egy egész történetet.

– Játssz a keresővel, mintha te kezelnéd a fényképezőgépet
A google-lel keress rá a kulcsszavakra, add meg a helyet (New York?), időpontot (40-es évek?), honnan készült a kép, azaz nézőpontot (a fotó egy hegy csúcsán, vagy a lába mellett készült).

Ezek után meglátod, vissza fog térni az ihlet, a gondolatok pezsegni fognak. És ez nagyon hálás dolog, ugyanis, ha nem él a kép, a jelenet a fejedben, a papíron sem fog megelevenedni, és az olvasók számára is láthatatlan lesz.

Használj bátran képeket, ez üzemanyag a fantáziának, életet lehel a leírtakba.

– Ha találsz egy különösen inspiráló képet, mentse el a számítógépen, így visszatérhetsz rá további ihletért.
– Jó, ha külön mappákat készítesz a különböző témájú képeknek.

Ti használtok képi inspirációt? Honnan szereztek képeket?


Feladat:

– Írjatok egy rövidke jelenetet bármiről és bárkiről. Ne használjatok semmit, csak a képzeleteteket.
– Most keressetek a jelenethez illő képet, és annak segítségével írjátok le a történteket.
Mennyire működött a feladat? Nyugodtan küldhettek visszajelzést!

A feladatokat kommentben, vagy üzenetben is megoszthatjátok.

Azaz egyszerű szavakkal emlékezzünk meg például egy fáról, mely magányosan álldogál a hegyen, vagy bolondítsuk meg olyan szóképekkel, hogy az olvasó minimum kétszer menjen a szövegnek? (Először azért, hogy minden apró szót felfogjon, másodjára azért, hogy újra megízlelhesse a gyönyört.)

Mostanában, sőt, jó ideje a minimalizmus korszaka tombol.
Tehát a szerzők szóhasználata egyszerű, ám a szavak gondos kiválasztásával mégis különlegessé teszik a leírtakat, ami úgy tűnik, elég is az olvasóknak. Így a lírikus, “költői próza” képviselői kissé háttérbe szorultak, pedig milyen pazar stilisztikai eszközöket tudnak bevetni, a szókincsük gazdagsága ámulatra méltó!

De hát egyeseknek ez inkább iskola, mintsem szórakozás “szagú”. (Nem saját vélemény, a fórumokon szörfölve jutottam erre.)


Te mit szeretsz olvasni? Éljen a világos, modern beszéd, vagy az összetett, díszes stílus?

És ti, írók? Melyik stílust képviselitek, melyik a jobb?

Részemről, mint szerző úgy gondolom, hogy egyik se jobb, mint a másik. Mindkét stílusnak megvan a maga pozitív oldala.

Az egyszerűség hívei a fontosra, a tényre, az eseményekre koncentrálnak, arra, ami ténylegesen előttünk van. Nem engednek túl nagy teret a félreértelmezéseknek. A történetük, a stílusuk közvetlen és könnyen követhető, tehát ahogy írtam, kisebb az esélye a zavarnak.

Emellett a nyelvtanilag egyszerűbb mondatoknál kisebb a bukás esélye mind az író, mind az olvasó számára. A szerző írás közben könnyen elveszhet barokkos körmondataiban, hát még az olvasó. Plusz a fenséges narráció nem vonja el a figyelmet a karakterekről, a cselekményről. Belefeledkezhetünk a holdfényes éjszaka csodás megjelenítésében, miközben a szereplők épp élet-halál harcot vívnak. De mit számít az, ha a táj káprázatos szépségén merengünk, és az élet nagy kérdésein filózunk?

A minimalista úgy tud belecsapni a lecsóba, az első szövegtervezetbe, hogy nem kell aggódnia a stílus miatt. Könnyedén jönnek a szavak, nem kell őket beszuszakolni mindenféle díszes virágágyásba. Azt mondja, amit gondol, amit mondania kell, amit bárki különösebb fáradtság és fejtegetés nélkül megérthet.

Ezzel szemben egyes szerzők meg vannak áldva annak tehetségével, hogy képesek hosszan, szépen áramló mondatokat írni, melyeknek értelmük is van, és nem kényszerítik az olvasót a visszaugrálásra, hogy megfejthessék az olvasottak jelentését. Kreativitásuk határtalan, szabadon és bátran zsonglőrködnek a szavakkal, melyek által minden leírt apró részletét feltárhatják. A kísérletezők művészetének alapját az erőteljes képi megjelenítések, a figuratív, képes beszéd teszi ki.

Ezek az írók valóságos festményeket ültetnek a tudatunkba egyedi metaforáikkal, izgalmas hasonlataikkal. Általuk olyan kapcsolatokat tárnak fel egyes dolgok között, amelyeket az emberek általában nem társítanának. Valószínűleg álmukban se gondolnának rá. Azonban ezeket a kapcsolatokat, mégis erős logikai szál köti össze, mely hat másokra, és mély elmélkedéshez vezet a világról, az életről. A nyelv artisztikus alkalmazásával felismerik és megmutatják a nyers szavakban rejlő lehetőségeket, azáltal, hogy gondos munkával, kirakóként illesztik egymáshoz azokat, valami újat, valami szépségeset alkotva.


Ismétlem, nincs jó vagy rossz választás.
Az a jó, ha hűek maradunk önmagunkhoz, és engedjük, hogy gondolataink folyama diktálja, mit és hogyan írjunk le. Az egyszerűség képviselőiként persze bármikor rászánhatjuk magunkat a fejlődésre azzal, hogy a szinonima szótárra ugrunk, és tovább színesítjük a szókincsünket. A bonyolult művészek pedig egyszerűsíthetik műveiket, csak ne azért tegyék, mert muszájnak érzik, mert ez a tendencia.
Fogadjuk el, hogy néhány író épít, mások inkább kivágnak, ösztönösen egyszerűsítenek. Az számít, hogy mindkét fél számára természetes dolgok legyenek ezek, jobban mondva a stílusuk.
Fontos, hogy igaz legyen, amit leírsz,  hogy arra összpontosíts, hogyan használhatod ki a személyes stílusod előnyeit. Meg kell tartani a természetes készségeket, melyekben a tehetség lapul.

Zárásképp figyelmetekbe ajánlok egy nagyszerű blogot, ahol többek között Marvel, és saját fanficeket olvashattok. A blog Gwen barátnőmé, aki a szavak zsonglőrjeinek koronázatlan királynője. Jó olvasást! :)
Kísértsük a sorsot

Szinte már minden írással foglalkozó blogon felbukkan a kreatív írás fogalma, így kifejezetten lehetetlenség elmenni mellette. Mivel úton-útfélen én is belebotlok úgy döntöttem, ha minden úgy akarja - azaz a kitartásom és akaratom -, akkor rendszeresen fogok hódolni eme remek írásgyakorlatnak, és titeket is buzdítalak, ha nem is napi rendszerességgel, de olykor végezzetek el néhány feladatot. (A neten hemzsegnek a gyakorlatok, majd, sőt már most is linkelek egyet a röpke bejegyzés végén.)

De mi is az a kreatív írás?

A kreatív írás egy szövegalkotási módszer, mely az írásra, az alkotói folyamatra fekteti a hangsúlyt, és nem az elkészült művekre. Fejleszti a művészi írásmódot, megtanít a különféle műfajokban való alkotás szabályaira,  a szövegszerkesztési fogások, és a technikai eszközök elsajátítására, másrészt teret enged a szabad önkifejezésre, hogy később eltérhessen az író a megtanult szabályoktól. Tehát nem mereven tanít a fogalmazásírásra, hanem beleéléssel, szerepjátékosi technikákkal hagyja kibontakozni az írókat.

A kreatív írás célja a szórakoztatás, hogy az író beleéléssel, és nem száraz tényismertetésként tudja megosztani másokkal az érzéseket, érzelmeket, hogy fantáziadús módon tudja kifejteni elképzeléseit és gondolatait.

Szerintem ez tök jól hangzik, ezért lelkesen belevágok egy találomra kiválasztott 12 napos gyakorlatba.

A 12-Day Plan of Simple Writing Exercises

Akinek tetszik nyugodtan társulhat, az elkészült feladatot/feladatokat nekem is el lehet küldeni, ha akarjátok ki is teszem őket az oldalra bejegyzésként, vagy a linket, amin mások is láthatják a munkátokat.

+ Akinek vannak jó kis gyakorló feladatai, kreatív írást fejlesztő linkjei, küldje be bátran! :)

(Ui.: Akinek nehézségei vannak az angollal, annak szívesen fordítok.)

az írót

Szerintem sokunkban, sokszor vetődik fel a kérdés, illetve kérdések tömkelege, mint például:

Mikor nevezhetjük magunkat jogosan írónak? Már az első sztorink megírása előtt, közben, esetleg után? Vagy csak akkor, ha kiadásra kerül? A self-publishing keretei közt dolgozó nevezhető írónak? Vagy egyszerűen mindig írók voltunk, vagyunk és leszünk?

Mindig nagy nyomást jelent, amikor definiálnunk kell, amikor íróként kell meghatároznunk önmagunkat, hiszen a laikusok zsebében mindig ott lapul az elvárás mércéje, amin az elért sikereket, az elismerését mérik, azt, hogy mennyire vagyunk versenyképesek ebben a megpróbáltatásokkal teli bizniszben.

Sokan félnek a méredzkedéstől, ezért azt mondják: Nem is vagyok író, noha egy, vagy több könyvem is kiadásra került… Nem vagyok az, mert még nem jelent meg semmim… Vagy: Túl fiatal vagyok hozzá… Tulajdonképpen nem vagyok író, mert nem ebből élek meg.

Valaki úgy érzi, hogy nem érdemli meg az írói titulust. Sokáig én is így voltam ezzel, sőt, a mai napig nehezen jön a számra, hogy író vagyok.

De miért van ez? Miért olyan nagy kiváltság íróként tekinteni magunkra?


Az elődök iránt érzett tiszteletből:

Ki nevezné magát írónak, amikor Hemingway, Gárdonyi, Tolkien és táraik kerülnek szóba? Még az ismert, kortárs szerzők között is belepirul az ember a gondolatába, hogy írónak mondja magát.


Kényszer, hogy megfeleljünk a külvilágnak:

Amikor másokkal (rokon, barátok, idegenek) közöljük, hogy szeretünk írni, aztán valahogy sikerül kibökni, hogy írók vagyunk, az első kérdés, amit feltesznek: “Mit írtál?” Azaz mi a könyved címe? Nem igazán a folyamatban lévő történetek érdeklik őket, hanem, hogy mit tettél le az asztalra. Az a sok idő, amit a gép, a papírjaid fölé görnyedve töltöttél feljogosít-e arra, hogy írónak nevezd magad?

Ha a válasz az, hogy még nem publikáltál, de folyamatban van valami, vagy blogoknak írsz, akkor előfordulhat, hogy lefokoznak, és egy firkálgató különcnek néznek, ami valljuk be, nem esik jól. Különcnek talán különcök vagyunk, de írók.

Ha eljutottál arra a pontra, hogy a műved kiadják, akkor a történet már nem is annyira lényeges. Nap-nap után, ahogy előkerül a téma, az anyagiakról és az eladott darabszámról érdeklődnek. Elszámolható sikereket várnak, mert aki eredményes, az lehet író. Ez pedig frusztráló, lerombolja az önbecsülést, és már te is csak egy lébecoló firkásznak gondolod magad.

Ennek ellenére úgy hiszem, hogy ez az egész nem az elért sikerekről, vagy a megjelent könyvekről szól, nem ettől lesz valaki író.

Attól vagyunk írók, mert ez az, amit igazán szeretünk csinálni, mesélni, megosztani a gondolatainkat a világról, érzésekről, mert örömmel tölt el, hogy szabaddá engedhetjük a képzeletünk, ami aztán életre kel a papíron. Írók vagyunk, mert bár sok minden szól az írás abbahagyása mellett (hiszen nehéz és hosszú procedúra befutni), mégse tesszük, mert ez a szenvedélyünk. Írunk, mert írnunk kell, mert írók vagyunk.

Az írói titulust nem másoktól kell várni, hogy ránk ruházzák. Te is megajándékozhatod magad ezzel az egy, de sokat jelentő, erőt és önbizalmat adó szóval.

Író vagy! Addig mondogasd, míg el nem hiszed, és bátran vállald fel, hogy ki vagy.

Lassan (csigalépésekben számolva), de biztosan elkészül a Hopeless Cases II. része. Alig várom már, hogy – nővérem szavaival élve – felkerüljön a pontra az i… Az olvasóim lelkesek, a hátvédem, aki mindig lökdös, hogy kapaszkodjak felfelé az írók létráján, biztat, minél előbb publikáljam. Azonban azt nem tudják, hogy hátra van még a munka java, ugyanis az írásnál kénytelenek vagyunk megkerülni azt az alapszabályt, miszerint: Előbb a munka, aztán a szórakozás. Az írás igazi, szórakozás, akkor is, ha nem mindig egyszerű, az újraolvasás, átírás/javítás viszont az igazi meló.

Az írók munkája olyan, mint a kovácsoké. A jegyzetekből, a nyersanyagból kiöntjük az első kéziratot, amit sokáig hevítünk, jól megdolgozunk, de mielőtt még kihűlne formáznunk kell.

Néhányan már az alkotás folyamatában felülvizsgálják a készülő könyvet. Újra- és újraolvassák a fejezeteket, átírják azokat, toldozzák-foltozzák. Ez egy jó módszer, én is élek vele, de hiszem, még ez sem ment fel a végső nagy átolvasástól, és kalibrálástól.


Az újraolvasásnak, és javításnak nincsenek kőbe vésett szabályai. Nem lesz attól jobb, vagy rosszabb egy könyv, mert ki így-ki úgy csinálja. Egyesek a regény befejezte után rögtön munkába állnak, mások félreteszik, hogy kicsit elszakadjanak tőle, és később objektíven nézhessék át.


Amit javaslok az újraolvasáshoz:

Változtasd meg a betűtípust, a közeget, hogy el tudj válni a műtől, mintha valami újat, másét olvasnád.

Hangosan olvasd, hogy meghallhasd a nem összecsengő szavakat, mondatokat, gondolatokat.

Ebből következően itt van pár dolog, amire figyelj: Az összhang és részletek: Ugye minden állandó? Egyik karakter szemszíne, hajszíne, családi állapota, hobbija, (stb.) sem változik meg? Az emberek beszéd stílusa az elejétől a végéig megmarad (szleng használata, tájszólás, akcentus, választékosság, stb.)? A szereplők között kiépítettél kapcsolatokat? Ezek megalapozottak? Az idő múlása rendben van? A karakterek, a cselekmények, és a motivációk következetesek?

Légy őszinte! Vannak olyan részek, melyek kifejezetten untatnak? A felesleges töltőanyagot vágd ki, vagy rövidítsd. Ahogy hangsúlyoztam, a felesleges részletekkel légy szőrös szívű. Előfordulhat, hogy egy lassú szakasz értékes, és az eltávolítása a történet kárára válna.

Ha különösen eltökélt vagy, esetleg különösen böki a csőröd az egyik rész, akkor kezdj bele újra. Írd meg ismét, és bizonyosodj meg róla, hogy ezt tényleg így akartad-e írni, tényleg ezeket a szavakat akartad-e használni.

Akárhányszor nézed át az alkotásod, készíts jegyzeteket a fellelt hibákról, arról, amin változtatni szeretnél, aztán javíts. Vizsgáld felül az elvégzett munkát, ha kell még egyszer szedd rendbe! Tedd ezt mindaddig, míg végül elégedetten kelsz fel az asztalodtól.

Tudd, mikor kell megálljt parancsolni! Egy regény a szerzője számára sosem lesz tökéletes, vagy kész. Azonban erőt kell vennünk magunkon, és ellen kell állnunk a kísértésnek, nehogy bekerüljünk az ördögi körbe. Ha eljött az ideje, hagyjuk, hogy a műveink kirepüljenek a fészekből.


A helyesírást direkt kihagytam. Arra mindig tessék ügyelni! Emellett a legvégső átolvasásnál ez legyen az, amire tényleg odafigyeltek, hiszen a könyvet el kell engedni, mert a tartalom felkészült a megmérettetésre. Azonban, ha felkészült, akkor illően “öltöztesd” fel, adj a megjelenésére.


Te át szoktad írni a történeteidet, vagy az első változat után hagyod, hogy ebben az alakjukban próbáljanak szerencsét? Ha átírod, hányszor teszed?

- Hogyan lehet sikeres egy blog?
- Szerintetek? Mi a siker nyitja?

Könyvem, A Zöldfülű felkerült a kiadóm TOP 10-es listájára! :) Olyan boldog vagyok! Köszönöm minden olvasómnak! :))

Itt érhető el: http://publioboox.com/hu_HU/hopeless-cases

Ui.: Véleményeitek továbbra is várom!
A könyvről beszélhetünk itt, meglátásaitok elküldhetitek az e-mail címemre is, vagy, sőt bátran osszátok meg ezeket a Publio hozzászólás részén: Katt ide Vagy a moly.hu-n.