Kezdjük a bejegyzést egy bemelegítő kérdéssel!
Kapj elő egy papírt, tollat, ceruzát, nyiss meg egy új dokumentumot, vagy csak fejben csapd fel a képzeletbeli naplód, és válaszolj röviden a következőkre:
1. Miért írsz?
2. Mit akarsz elérni az írással?

Ne feledd, csak röviden, határozottan!

Könnyű feladatnak tűnik, nemde? Pedig egyáltalán nem az. Elméletileg valamennyien tudjuk, vagy tudni véljük, hogy miért írunk, és mit szeretnénk elérni vele, de amikor eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy megmagyarázzuk bajban vagyunk, esetleg egy hatalmas esszét kerekítünk belőle.

Egyelőre nincsenek nagy tervek kilátásba helyezve? Önmagad szórakoztatásából írsz? Olvasott akarsz lenni, esetleg híres? A kettő nem ugyanaz. Valaki pénzt hajtja, más pedig egyáltalán nem akar ismeretséget, és mindez teljesen rendben van!


Megelőzve a válaszokat, három csoportra osztottam az írókat, amelyekkel identifikálhatjátok magatok:

1. A fiókíró
2. A megnyílt hobbi író
3. A hivatásos

1. A fiókíró
A fióklakók főként önmaguk szórakoztatásából írnak, azért, hogy kiadják azt, ami a szívük, írói vénájuk nyomja. Általában félénk, javarészt kezdő szerzők, akik már attól lámpalázasak lesznek, ha felvetül annak gyanúja, hogy az írás a hobbijuk. Pláne, ha valaki elolvasásra kéri!

Gyakran rendelkeznek több, befejezetlen sztorival.

Természetesen semmi gond azzal, ha csak a fióknak írsz, azonban, ha eljön az ideje, hogy másokkal is megoszd műveid, akkor felül kell kerekedned a lámpalázon. Emellett jó, ha befejezett történettel próbálod meghódítani az olvasók szívét.

2. A hobbi író

Aki túllépte fiókja szűkös határait, és megosztotta munkáját a nagyérdeművel.

A hobbi írók főként az írás öröméért, a szórakoztatásért, stressz nélkül írnak. Ha mindezért egy kis pénzt is kapnak, az bónusz.
Pozitívumai:
- Bármilyen műfajban alkothatnak, különösebb aggodalom nélkül, hiszen nem kell foglalkozniuk az aktuális tendenciákkal, nem "kell" követniük a divatos témákat.

- Olcsó elfoglaltság. Nem költenek reklámokra, honlapra. S bár az idő pénz, még azt is megspórolja, mivel nem kell közösségi oldalakon csüngnie, hogy kapcsolatokat létesítsen.
Neki nem kell mindenáron közönséget fogdosnia. Aki jön, az jön, aki marad, az marad és még jobb.
- Nincs nyomás, azaz egy könyv is elég, ha nem akar betörni a piacra.
- Nem vesztegeti az idejét a kiadóknál, így esélye sincs, hogy összetörjék a szívét, vagy átnézzenek rajta.

A hobbi írók kategóriájának két alcsoportja van:
1) Akik már megjelentettek egy-két könyvet.
2) Akik "csak" a blogukon publikálják az írásaik.

Utóbbiak talán még nem nőtték ki teljesen fiók korszakuk, és szégyellősek (önérzetesek?) hivatalosan is kiadni könyvüket. Nekik üzenem, hogy ne tartsák érdemtelennek azt, amit teljes szívvel és lélekkel alkotott! Különben is, a self-publishing korában bárki kipróbálhatja magát és regényét. 

3) A hivatásos 

A többnyire magabiztos, határozott célokat követő versenyző. Tudja kinek, és mit ír. Az írás még mindig örömteli, de stresszes, egyben kifizetődő hivatás. Az írás nem feltétlenül főállás, de mégis egyfajta üzletként is tekint rá.

Te is lehetsz hivatásos, ha figyelembe veszed ezeket:
- Kezeld az írást munkaként. Reggel megjelensz az irodában, és x órát dolgozol.
- Térképezd fel a terepet! Képezd magad, ismerd a szakzsargont, írótársakat, kiadókat. Iratkozz fel írással foglalkozó blogokra, csatlakozz klubokhoz.
- Fel kell készülni, arra, hogy prezentáljuk, reklámozzuk magunkat.
- Tudd mit fogadsz el. (Szerződések, jogok.)
- Lépést kell tartani a tendenciákkal a közösségi hálókon, a marketinggel.
- Negatívum, hogy költséges mulatság lehet. Ezért előre becsüld meg, hogy mennyit kaphatsz a könyveidért, mennyit tudsz ráfordítani a reklámozásra. (Kezdetben ne fizess drága reklámokért!)
- És időigényes mulatság. A közösségi oldalakat rendszeresen kell használni, jelen kell lenni. A marketing, a kommunikáció sok időt emészt fel, ezért...
- Tervezned kell! Kérdezd meg magadtól, mit akarsz letenni az asztalra, és erre mennyi időd van? (Fél év egy könyv? Egy év egy könyv?) Az idő pénz.
- Dolgozz ki egy személyes márkát és platformot.
- Fontos, hogy sose feledd el, a siker nem hullik az ölünkbe.

Hosszú az út a hivatásos íróvá válásig. Magabiztosság, elhivatottság, tanulás, és kapcsolatok kiépítése szükséges hozzá. Kitartás, még nekünk is összejöhet!;)

Szerintem minden íróban megvan a vágy, hogy megmutassa magát, a szerzeményét, ezért ne csak álmodozz, cselekedj!

Te mit akarsz elérni az írással? Melyik csoportba tartozol? Melyikbe szeretnél?

Ma nem okoskodunk, nem pazaroljuk a karaktereket, csak lazulunk... Részemről nincs ma túl sok időm, mert a vőlegényem munkáját segítem, ahonnét merítettem ezt a kis ötletet:
Volt már gyanús külsejű férfiúnk, most pedig hoztam egy felettébb gyanús... izé... tündérien mosolygó háziasszonyt. Engem megihlet ez a kép, remélem, titeket is! :)
Az idézet és az illusztráció segítségével építsetek köré egy kis történetet!:) Megosztani/elküldeni a szösszeneteket ér.

Röviden emlékezzünk meg a regények elején található rövid nyitó idézetekről, melyeket hívhatunk nyitó üzenetnek, mottónak, feliratnak, angolul epigrah-nak.

Ezek gyakran nem az író saját idézetei, hanem más, nagy szerzőké, persze előfordulhat, hogy egy hamis, azaz nem valódi idézetet, hanem saját maga által kreáltat biggyeszt előre.

A mottó feladata, hogy megragadja a könyv lényegét, utaljon a témára, illetve felvázolja a mindig soron következő fejezet körvonalait. Afféle összefoglalóként funkciónál.

Én nagyon szeretem őket, mert első olvasásra elgondolkoztat. Menet közben könnyedén meg lehet feledkezni róluk, mert egyelőre nem tudjuk mihez kötni kontextus nélkül, de a regény végén visszaolvasva és újragondolva az idézetet hirtelen leesik a tantusz. Tehát a jelentőségük később érik meg, amikor az egész összeáll. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ilyenkor mindig katarzis közeli hangulatba kerülök.:)

Amit kevésbé szeretek (de mindig vannak kivételek), ha minden fejezet élén szerepel egy mottó. Szerintem könnyen megtörheti a történet menetét, és egy kicsit olyan érzésem támad, mintha az író csak azért is, félelmében mankókat adogatna, hátha képtelen lennék értelmezni a művét.

A radikálisabb egyesek szerint ezek megléte teljesen szükségtelen, ugyanis, ha jó a könyv, hasonló konklúzióra juthatunk, mint amire az idézet utal, tehát felesleges, hogy általa megpróbáljunk értelmet adni a sztorinak.

Ezzel egyáltalán nem értek egyet. A nyitó idézetek izgalmasak, betekintést engednek az író fejébe, a kreatív folyamatba, arra, amire a szerző gondolt, amikor meglátta az idézetet, amit kitűzött, hogy ezt akarja ennek az esszenciáját akarja elmesélni. Ez az író és a mi kiindulási pontunk, kis kapaszkodók, nyomok, amiket bontogatni és fejtegetni lehet. Kis agytorna.

Mindig érdemes idézeteket gyűjteni, mert, mint írtam a kreatív folyamatra is kihatással lehetnek. Kapaszkodókként, útmutatóként használhatod őket, mantraként lebeghetnek a szemeid előtt, hogy tudd, merre tartasz, mit akarsz elmondani az olvasónak, támogatást adhatsz általa a sztori struktúrájának.

Természetesen az írás befejeztével el is távolíthatod őket, ha úgy gondolod, a történet enélkül is megállja a helyét. Mindenkinek saját döntése, hogy használ avagy sem.

Részemről -ahogy már írtam is-, szeretem a mottókat olvasni, emellett a könyvem (hamarosan könyveim) elejére mindig besuvasztok egyet, mert nekem ettől válik kerekké, és mert  izgalmasnak találom, hogy az olvasó majd a történet végén megfejthet egy rejtett üzenetet, ami talán el is gondolkodtatja.:)

Te mit gondolsz a mottókról? Szereted őket a regények elején? Szereted, ha minden fejezet élén áll? Van olyan íród, akiknél különösen szereted a meglétük? Szerzőként használsz nyitó idézetet? Ha úgy tartja kedved, kedvenc idézeteid, vagy saját példád is megoszthatod!:) Gyerünk, reklámozzunk írásaink! :)

A hétvégén volt szerencsém megnézni az Avengers-Ultron korát! (Mindenki sipirc a moziba!:)) De ez nem egy fangirlös örömtánc helye, és nem is kritikáé a filmről, hanem egy gondolat bontogatása, ami akkor fogant meg bennem, amikor megtudtam, hogy még több hiper-szuperhőst fognak a második részbe gyömöszölni.
Tudom, a képregények univerzumában még ennél is többen vannak, de ott el tudják szórni őket ebben-abban a részben, itt viszont egy film jut X szereplőnek. Féltem, hogy az újakat nem tudják kibontani, attól meg annál is inkább, hogy az újak elveszik a régiektől a reflektorfényt, és a karaktereik stagnálni fognak, semmi fejlődés, csak vannak, hogy legyenek.

Nem megyek bele a film boncolgatásába, mivel Magyarországon még nem adták le, szóval csak annyit fűzök hozzá, szerintem elég jól oldották meg a feladatot.

De mindenki meg tud birkózni egy sok emberes szereplőgárdával? Mennyi a túl sok? Azaz mennyi szereplőt engedélyezhetünk maguknak?

A válasz előtt beismerem, igen, megint a karakterekről lesz szó, de mit tegyünk? A kedvenc témám, hiszen ők a történet mozgatórugói, a szíve, ami előrehajtja, és amihez, illetve akikhez igazán ragaszkodnak az olvasók.
Viszont, mint minden mást ennek a használatát is kontrollálni kell.

Most pedig jöhet a kérdésre a válasz:

Annyit, amennyit az olvasó nyomon tud követni. Mint írtam, kontrollálnunk kell magunk, a szereplők számát, ugyanis jóból is megárt a sok, ezért ne terheljük közönségünk túl sok karakterrel.

Természetesen nem csak az olvasókra kell figyelemmel lenni. Annyi szereplőt kell válogatnunk, amennyi a történet szempontjából szükséges.

Mi a teendő, ha felmerül az "ami sok az tényleg sokk?" kérdése? Hogyan küszöböljük ki a gondot?

1. Értékeld át a karakterek létjogosultságát

Tíz emberre van szükséged, vagy öttel is el tudod mondani a sztorit?
Tudom, sokszor érezhetjük úgy, hogy a legutolsó ember is fontos, pedig lehet, hogy ez épp ellenkezőleg van. Ezzel a makacs ragaszkodással árthatunk a történetnek.
Ha két (vagy több) karakter egyesíthetünk, akkor váljon belőle egy teljes személy.

2. Ezek emberek nem áldozati bárányok

Gyakori hiba, hogy valaki csak azért tesz a történetébe tömegeket, hogy aztán ezt a tölteléket feláldozza, azaz megszabaduljon tőlük, remélve, hogy érzelmi hatást érhet el. Az olvasó tudja, hogy ezek a szereplők nem voltak fontosak, és csak azért készültek el, hogy meghaljanak. Az ilyen áldozati bárányok teljesen feleslegesek. (Lásd: Star Trek piroskák)

3. A szereplők bemutatása

Sokakkal szeretnél játszani? Nem baj, de jobb lesz, ha nem mindenkit egy jelenetben mutatsz be. Ne terheld le az olvasót egyszeriben, mert annak csak kavarodás lesz a vége.

4. Emlékezz rám

A legfontosabb: Minden karakter legyen emlékezetes, egyedülálló!
Legyen emlékezetes tulajdonságok, külső ismertetőjegyük, cselekedetük, bármi, ami megragad az olvasó memóriájában.


5. Ne vágjunk egymás szavába

Ha sokakkal van dolgunk, a párbeszédek megírása a szerző részéről nehézzé válik, ugyanúgy, ahogy az értelmezés az olvasóéról. Nem baj, ha sokan vesznek részt egy eszmecserében, de légy óvatos. Jól fel kell építeni a beszélgetést, nehogy egyes karakterek csak felesleges, irreális, rövid szavakat, megjegyzéseket böfögjenek közbe, vagy egymás szavába vágva elhatalmasodjon a káosz.

6. Helyszínek

A rengeteg szereplőt, sokszor jó különböző helyen "tartani". Azaz felállíthatsz csoportokat, melyek szálai egymástól külön, idővel egyben is tovább futhatnak. Ez kicsit letisztítja a helyzetet, nem zavarodunk bele az egy helyre zsúfolt karakterbe.
Míg egy bizonyos helyzetben szükségtelen karakterek máshol járnak az olvasó kicsit kikapcsolódhat, kevésbé kell megosztania a figyelmét.


A kevesebb néha több, de a több is szükséges...

A kevesebb, de érzelmileg kidolgozott karakterek sokkal jobbak, mint a sok, de egyszerű.
Természetesen kellenek másodlagos és harmadlagos karakterek, akik egy reális, emberekkel teli világot alkotnak, de nem kell minden másodlagos-harmadlagost FŐszereplőként kezelni, és foggal-körömmel minden jelenetbe pumpálni a teljes gárdát, mert az igazi főhősöket könnyedén a sztori árnyékba taszíthatják. Emellett a túl sok karakter megnehezíti a történetet menetét, nem mindenkit ismerhetünk meg eléggé, ami idegesítő, és igazán semmire/senkire sem lesz időnk.

Tehát a karakter túltengés megbonyolítja a dolgokat. Persze a sok szereplős felállás izgalmas, viszont -ahogy mondtam,- egyben kaotikussá teheti a sztorit. Erős kéz kell hozzá, és átgondoltság, ugyanis előfordulhat, hogy az olvasó nem igazán tud emocionálisan kötődni hozzájuk, mert nem tudja kit válasszon, kit követ, és mielőtt végre letenné a voksát, érkezik egy újabb szívrabló. Pedig az olvasónak törődniük kell a szereplőkkel.

Ahogy mindig, itt is az egyensúlyon van a hangsúly.
Mindig tedd fel a kérdést: Mennyi karakterrel lehet elmondani a történeted?
A főszereplőket nem lehet kipaterolni, a már említett másodlagosokat sem (csatlós, tanító, stb.). Vannak úgynevezett perifériás szereplők, akik afféle háttértáncosok. Pár sort, bekezdést igényelnek, de ott vannak, valóságossá, mozgalmassá teszik a világot, majd elhagyják a sztorit. Őket nyugodtan ki-be lehet pakolni, ha túl sokan tömörülnek, akkor egyeseket véglegesen ki lehet vágni az egész történetből, mint holtterhet.

Valójában mindegy hány karakterrel operálsz, a lényeg, hogy ne felejtsd, valamennyien egyedülálló személyek, ezért alaposan gondold át hányat tudsz végig vinni az úton, fejlődésen, konfliktusokon?

Összefoglaló, ha sokakkal játszol + kiegészítve pár apró tippel:

- Mindenki legyen önálló személyiség.

- Kerüld, hogy két szereplőt ugyanúgy hívjanak, vagy a nevük csengése nagyon hasonló legyen. (Kivéve, ha a történet szempontjából ennek célja van.)

- Egyszerre ne hozz be túl sok szereplőt bemutatásra! (Példa: A Hobbit, a törpök legfőbb karakterei külön-külön, esetleg párban érkeztek.)

- Ha különböző nézőpontokból írsz soha ne keverd azt egy jeleneten belül.

- Legyenek emlékezetesek. Lehet, hogy egy karakter két-három fejezeten keresztül nem szerepel, de amikor visszatér az olvasó gond nélkül azonosíthassa visszaolvasás nélkül.

- Legyenek követhetőek a párbeszédek!

- Fusson nyugodtan több cselekmény párhuzamosan, hogy csoportokra oszthasd a gárdát.

-  Ha rövidebb sztorit írsz, akkor különösen ajánlott kevesebb emberrel melózni. Ők nem rabolják el a figyelmet a főszereplőről, és a másodlagosokról.

Nem célom elrettenteni a többszereplős történetektől, sőt, részemről szeretem, ha sokakat lehet nyomon követni. Egyik kedvenc példám, amivel zárom is soraimat J.R.R. Tolkientől A Gyűrűk Ura. Annyian vannak ebben a történetben, mint az oroszok, de Tolkien megtalálta az egyensúlyt.
Különböző népeket vonultat fel, akik különböző társadalmi osztályokból származnak, eltérő világképük, érzelmi prioritásuk, kultúrájuk, beszéd stílusuk stb. Különböznek, de egy közös céljuk van, amit külön utakon próbálnak elérni. A szereplő-, jelenetváltások során egyik tagról sem feledkezünk meg, mert Tolkien tudta, hogy minden karakter fontos, egyedi és emlékezetes.